HTML

Szalay László és a Szalay Kör

2013.02.13.

- Politikai elemzői széljegyzetek a Szalay Kör megalapításához –

„Könyvet akartam adni azon ifjú nemzedék kezébe, mely most készül az atyai ház küszöbén át a nyilvános élet pályájára lépni, s mely lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel, bizalmat a nemzet jövendőjéhez a nemzet múltjának bölcs számbavételével párosítson, ha a benne vetett reményeknek, ha az ország szükségeinek meg akar felelni.” – írta Szalay László 1853-ban, Magyarország története című munkája elé. Amikor Magyarország alkotmányos demokráciájának válságában szavunkat egy közös alkotmányos körben fölemeljük, egyik célunk a sok közül bizonyosan az is lehet, hogy a most felnövekvő ifjú, magára ébredő nemzedéket alkotmányos jogaira, a jogállami intézmények és szabályok tiszteletére, a magyar és európai demokratikus hagyományokra emlékeztessük.

Az 1813. április 18-án, Budán született Szalay László polgári, jogászi családból származott. A fehérvári cisztereknél tanult, majd apja halála után, a történész Horvát István támogatásával a pesti egyetem jogi és bölcsészeti hallgatója lett. Az egyetemen kötött szoros barátságot Eötvös Józseffel, ki arra emlékezett, hogy Szalay „Kantot, Fichtét, Schellinget, a régi és újabb kor nagy történetíróit tanulmányozá oly kitartással, minő ily ifjúban ritkán található”. Vegyük számba, hogy 1826 és 31 között végezte tanulmányait, egy 13-18 éves fiatalemberről beszélünk. 1831-32-ben Kölcsynél volt patvarista Szatmárban, majd rövid ideig ügyvédkedett Budán. Az ügyvédi és jegyzői gyakorlat arra tanította, hogy a magyar jogrendszer mennyire elavult. Szalay meggyőződésévé vált, hogy a társadalmi haladás lehetetlen a jogi viszonyok radikális reformjai nélkül, és ezeknek a reformoknak a fejlettebb európai jogrendszerek ismeretén és felhasználásán kell alapulniuk. 1837-ben megalapította a Themis című jogi folyóiratot, amelyben a kortárs jogi irodalmat – Gans, Mittermaier, Zacharia, Lerminière munkáit – igyekezett a magyar ügyészeknek, ügyvédeknek, bíráknak közvetíteni. Három szám után föl kellett adnia. 1839-40-ben bejárta Franciaországot, Angliát, Hollandiát, Belgiumot és Németországot, megismerkedve jeles egyetemi emberekkel és törvényhozókkal, illetve az európai börtönviszonyokkal. Szalay László Európában vált a polgári állam, az angol típusú parlamentarizmus, az alkotmányos centralizmus, a felelős kormányzás, a hatalmi ágak megosztása, az esküdtszék bevezetésének, a halálbüntetés eltörlésének, a népoktatás általánossá tételének, a községi önkormányzatnak, vagyis az alkotmányos liberalizmusnak elkötelezett hívévé.

Hazatérve megírta első könyvét a büntetőeljárásról, majd bekapcsolódott a reformországgyűlések munkájába. Szakmai szempontból működésének egyik csúcspontja az 1843-44-es országgyűlésre készített büntető törvényjavaslat bizottsági munkálata. Az anyagi rész albizottságot Deák vezette, Pulszky volt a titkára. 

Az anyagi albizottság minden nap 9-től 1-ig Deák lakásán, az Úri utcai Horváth házban tartotta üléseit. A tagoknak – Bezerédy, Eötvös, Fábry, Haader, Klauzál, Wenckheim -, Deák már az első ülésen kifejtette: a törvény szövegének a nép által is érthetőnek és szabatosnak kell lennie; a kódex célja a megsértett erkölcsi érzetnek adott elégtétel, tehát az, hogy a bűntény a büntetést ki ne kerülje. A bizottság eljárása a következő volt: Pulszky minden paragrafusnál előadta a francia Code pénale, a badeni törvénykönyv és Livingston Louisiana állam büntető rendszeréről írt munkáját, összesen 14 különböző büntetőkódexet. Ezeket összevetették a magyar jogszokásokkal és elvekkel. Végül Deák összegzett és mindnyájan megírták a törvényszöveget. Először mindig Bezerédy készült el, majd Eötvös, Klauzál, Pulszky. Deák elolvasta és szigorúan megbírálta, aztán maga is megírta, amit általános vita követett. E vitát követően Deák tollba mondta a végleges szöveget és átadta Szalaynak, ki összevetette az eljárásról szóló munkálattal. Majd Pulszky és máskor Szalay a kész fejezeteket németre fordították és elküldték Mittermaiernek Heidelbergbe, aki részletesen hozzászólt. Mittermaier külön kiemelte, hogy a magyar az első olyan kodifikációs munka, amelyben nem vesz részt bíró, hivatalnok vagy egyetemi tanár, és mindenki ingyen dolgozik.

Szalay a bűnvádi eljárás bizottságának volt jegyzője, e munka lényegében az övé. Az országgyűlés 45 ülésben foglalkozott a büntető anyagi és eljárási kodifikációval – végül nem jutottak az elfogadáshoz. Nemzetközi hatása azonban jelentős, Mittermaier külön megemlékezik arról, hogy „egyetlen törvénykönyv sincs akkora eredetiséggel kidolgozva, mint a magyar javaslat”. Igen méltányolja, hogy a törvényjavaslat eltörli a halálbüntetést, illetve a becsületfosztó és becstelenítő büntetéseket. Jellemző, hogy az ekkor már képviselő Szalay a német jogtudós bírálatát azonnal lefordítja és fölhasználja az országgyűlési vitában.

Szalay 44-től a Pesti Hírlap főszerkesztője és vezető publicistája lesz. Eötvös, Csengery, Kemény, Trefort, Madách centralista körének szervezője, immár a jogi liberalizmus mellett a politikai liberalizmus – Montesquieu, Constant, Bentham, Thiers, Guizot, Tocqueville, Thierry eszméinek – képviselője. 1848-ban Deák fölkéri, hogy igazságügyi minisztériumában legyen a törvényelőkészítő osztály vezetője. Ám, Batthyány Lajos a frankfurti nemzetgyűléshez küldte követként. Itt sikert nem érhetett, így 48 októberében, Kossuth megbízásából Párizsba, majd Londonba utazott, hogy támogatást szerezzen Magyarországnak. Eredménytelenül. A függetlenségi nyilatkozat hírére lemondott, és önkéntes száműzetésbe vonult Svájcba. Itt írta meg a Magyarország története négy kötetét németül. 1855-ben hazatért. Történeti munkák írását folytatta, a politikától visszavonult. Az 1861-es országgyűlésre mégis jelöltette magát, és ott a felirati párt vezető szereplője lett. 1864-ben halt meg Salzburgban.
Szalay az uralkodói önkény és a többség zsarnokságának egyaránt ellensége volt. Montesquieu-ről szóló tanulmányában írja: „veszendőben volna minden, így ír [Montesquieu], ha azon egy ember, vagy az előkelők, nemesek, vagy a nép azon egy testülete gyakorolná mind a három hatalmat, a törvényhozásnak, a közrendelmények végrehajtásának és az igazság kiszolgáltatás hatalmát. Vajon nem a hatalmaknak ezen egy testületre halmozásából származott-e a convention zsarnoksága?” Az alkotmányos szabadságok megilletnek kisebbséget és többséget egyaránt. A felvilágosult zsarnok és a népre hivatkozó néptribun egyaránt az alkotmányos demokrácia ellenségei. A polgár Szalay büszke Montesquieu Frigyes porosz királynak adott válaszára: „Tudom, hogy van egy király a világon, ki munkámat olvasá, és Maupertuis úr értésemre adá, hogy a király olyas dolgokat talált munkámban, melyekre nézve nincs egy értelemben velem. Válaszom ez volt: »Fogadni mernék, hogy ujjal mutathatnék e dolgokra.«” Szalay hozzáteszi: „Részemről szívesen hiszem, hogy Fridrik sokban ellenkezhetett a »törvények szellemével«, és Montesquieu nem volt egyike azoknak, kik a fejedelem hitetlenségét közszabadság gyanánt tekintenék.”  (Szalay László: Montesquieu (Értekezések, 1841.)) Részünkről szívesen mutatnánk rá azokra a dolgokra, melyek a mai Magyarországon ellenkeznek a „törvények szellemével”, nem törődve a kor Fridrikjeinek tetszésével vagy nem-tetszésével.

Szalay László se törődött hírrel, érvényesüléssel, magasabbra nézett. Ki akarta szabadítani provinciális tömlöcéből a magyar jogot, és nagy nemzeti, egyszersmind európai joggá tenni, belőle szabad intézmények tágas világát teremteni. A magyar jogi hagyományt, a századok alkotmányos küzdelmét becsülte, de nem becsülte túl. Egyszerre nyugatosított és nemzetiesített. Krisztinavárosi magyar polgárként nép és nemzet, Dózsa és Werbőczy közé esett. „A magyarság századokig népből és nemzetből állt. Világtörténelmi zivatarok s országosan törvényes renddé kövült, fenyítő eltaposása elől a nép begubózkodott időtlen dalaiba, meséibe, falusi életének szertartásrendjébe, tájanként változó, szigorú közösségi törvényekbe, családi szokásjogba és főleg a robotba, látástól vakulásig. Közben a nemzet, amely valaha nagyjából egyet jelentett a címeresekkel, utóbb meg egy vérségileg keverék uralkodó réteggel, öntörvényű igény jogán alakította a történelmet, hol szerencsésen, hol szerencsétlenül, néha katasztrofálisan, amiért utólag maga is lakolt, de még keservesebben megfizetett érte a történelem szintje alá szorult nép.” (Cs. Szabó László: Gyula (Őrzők, 1985.)) Szalay nem volt se népet hozó parasztgyerek, se címeres, nem volt se német, se zsidó, se örmény, se rác. Magyar civil és polgár volt.

Rögtön a legmagasabb színvonalon kezdte, olyan követelésekkel önmagával szemben, amit szerencsésebb országok, jobb sorsú polgárai tűznek maguk elé. Soha nem nyugodott bele a nemzeti minőségbe – jogaink és szabadságaink nemzetek felettiek, minőségüknek is a leghaladottabbak szintjén kell állniuk. Rejtett, de iszonyú erőfeszítéssel megtanulta könnyen viselni félelmetes tudását. Mélakóros depressziós volt, akár Kölcsey és Eötvös, Kemény és alighanem Deák. 

WilliamTurnerChichesterCanal.jpgMit láthatott maga előtt az 1850-es és 60-as években? Elegendő megnézni Caspar David Friedrich magányos fáit, vagy varjaktól borzolt mezejét Drezda mellett, netán William Turner kegyetlen sárgáit az 1829-es Chichester kanálison vagy az 1841-es magányosan üvöltő kutya képén a Courtald Galleryben.

turner_dawn.jpgKépek forrása

Tudott a többséggel szembe menni. Vallotta Deákkal: „A nemzet tehet a maga jogaival, a maga állásával, ami neki tetszik; én csak azt tehetem, ami szabad; a nemzet rendelkezhet életemmel, vagyonommal és minden tehetségemmel, de meggyőződésemmel nem. Ha a nemzetnek más lesz a nézete, más lesz a határozata: én egyes polgár, vagyok és maradok – ha egyedül is – a meggyőződésem mellett.” (Deák Ferenc: Az opportunitás politikájáról (Beszéd a képviselőházban 1866. február 21-én))

Tudott eszméiben mérsékelt, a reformok ügyében radikális lenni. „A legutóbbi években szokássá vált sárral dobálni mindazokat” – írja Eötvös 1851-ben -, „akik mérsékelt nézetek mellett emeltek szót. A legszélsőségesebb pártok egyesülnek az azokkal szemben érzett gyűlöletben, akik közöttük állnak, s ha sikerül ezek egyikét lerántani a porba, mindkét tábor diadalordításban tör ki. Nem azok ellen acsarkodnak, akik a szabadság nevében véres emberhekatombákat követelnek vagy akik a királyság számára a Nérók hatalmára, a birtokos osztályok számára pedig mindazokra az előjogokra tartanak igényt, amelyekkel a nemesség a középkorban rendelkezett. Csak azokat a langymelegeket, akik csupán a lehetséges szabadságokra törekszenek, akik nem akarják a fennállót megsemmisíteni, akik ahelyett, hogy fejszét emelnének a társadalom fájára, annak nemesítésén fáradoznak…” (Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra)

Nemzetközi minőség és mérséklet. Hit a törvények szellemében, a hatalmak megosztásában, a köz- és magán-szabadságok védelmében, a többségi és az alkotmányos demokrácia kiegyensúlyozásában. Remény a pártok feletti/közötti társadalmi szerződésben. Civil kurázsi és szakmai öntudat. Meggyőződés, hogy a magyarországi alkotmányos, gazdasági, politikai és társadalmi válság kezelése, Magyarország fölemelkedése alkotmányos reformok nélkül lehetetlen. Ott állt Szalay Deák mellett, amikor Deák nevezetes szavait kimondta: „Az ügy, mely mellett együtt küzdöttünk, a haza szent ügye; a tér, melyen állunk: a törvényesség.” Ez lehet a Szalay Kör célja a politikaelmélet művelőjének szemszögéből.

Lengyel László

Életrajzi jegyzetek:

Szalay László (1813-1864)

Jogtudós, történetíró, reformpolitikus.

Jogi tanulmányai után Kölcsey Ferenc mellett joggyakornok.

1837-ben "Themis" címmel megalapítja az első magyar időszakos jogi és közgazdasági kiadványt.

A reformkori un. centrista irányzat egyik vezéralakja, Kossuth után egy évig (1844) a Pesti Hírlap szerkesztője.

1840-ben a büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos választmány jegyzőjeként nagy szerepe volt a haladó eljárásjogi tervezetek kidolgozásában.

1848 nyarán a magyar kormány képviselője Nyugat-Európában, az emigrációból 1855-ben tér haza.

Az MTA lev. tagja (1836), majd r. tagja (1838), 1861-ben az MTA titkárává választották.

Fő művei:

A kodifikációról, 1840;

A büntető eljárásról, tekintettel az esküdtszékekre, 1841;

Státusférfiak és szónokok könyve, 1846;

Publicistai dolgozatok, I-II., 1847 és 1848;

A horvát kérdéshez, 1861;

Fiume és a magyar országgyűlés, 1861;

A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz, 1862.

(Forrás: Jogi lexikon. Főszerkesztők: Lamm Vanda és Peschka Vilmos. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 1999.)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szalaykor.blog.hu/api/trackback/id/tr565016393
süti beállítások módosítása