HTML

Vörös Imre: Magyarországnak már nincs alkotmánya

2013.03.24.

Interjú Vörös Imre volt alkotmánybíróval, Vasárnapi Hírek

– Négy hónapja adott interjút lapunknak, és már akkor eltemettük a jogállamot. Azóta elfogadták a gránitszilárdságú Alaptörvény negyedik módosítását…

– …amely további aggályokra ad okot. Tény, hogy az Alkotmánybíróság mozgásterét alaposan leszűkítik, de az engem sokkal jobban aggaszt, hogy ezzel a polgárok jogérvényesítési lehetőségét csorbítják. Nem csak az intézmények hatásköréért aggódom, hanem mindnyájunkért: az április elsején hatályba lépő módosítások a mi jogbiztonságukat rontják. A másik problémám az, hogy a módosítások gyakorlatilag ellehetetlenítik az alkotmánybíráskodást, mert azoknak éppen az alapvető jogokra vonatkozó része az Alaptörvény eredeti rendelkezéseivel ellentétes. A belső ellentmondások miatt az alaptörvény maga válik alkalmazhatatlanná.

– Ezt kifejtené?

– A negyedik módosítás előtti szöveg megfelelt a nemzetközi egyezményeknek, az uniós jognak, most viszont olyan helyzet áll elő, amikor ezeket a deklarációkat „lenullázzák” az ezekkel ellentétes módosítások. Az alkotmánybíráskodás értelmét veszti, ugyanis az az álláspont is védhető, hogy a szóban forgó alapjog a módosítás előtti tartalmában létezik, meg az is, hogy a módosítás miatt nem. Ha egy alaptörvényen belül ezt nem lehet eldönteni, akkor lehetetlenné válik az alkotmánybíráskodás, és adódik a kérdés: hol van az alapvető jogok védelme? Mindezzel semmivé válik a polgárok jogérvényesítési lehetősége.

– Nem túlzás ez?

– Nem. Például az, hogy az Országos Bírói Hivatal elnöke kijelölheti az eljáró bíróságot, ellentmond az Alaptörvény meglévő, XXVIII. cikkének, amely alapjogként szögezi le a törvény által megállapított bíróhoz való jogot. Utóbbi megfelel minden alapjogi egyezménynek, az uniós jognak. Jön azonban a módosítás, ami ezt lenullázza: ez az alapjog addig érvényes, amíg az OBH elnöke éppen mást nem gondol, és a törvény által előírttól eltérő bíróságot jelöl ki. Most akkor van alapvető jogom a törvényes bírósághoz, vagy nincs? Az Alaptörvény alapján ezt nem lehet megválaszolni.

– Vannak más ellentmondások is?

– Egy sor. Például a hajléktalanok szabálysértési bírsággal sújtásának kérdése. A korábbi alkotmányban a szociális biztonsághoz való jog alapvető jog volt. Annak idején alkotmánybíróként több határozatot is referáltam ennek alapján – például ha az államnak kötelessége a megfelelő mennyiségű és minőségű szállás biztosítása, akkor az alkotmányellenes, ha konténerekbe akarják dugni a hajléktalanokat. Ráadásul ha van az államnak ilyen alkotmányos kötelessége, ez esetben számon kérhető a hajléktalanon is, hogy miért vizel közterületen. Ha az Alaptörvényben nincs benne a szociális biztonsághoz való jog – márpedig nincs benne, pedig ez vonatkozik a nyugdíjra, a társadalombiztosításra, s a többire – akkor mindez már nem alapvető jog, hanem állami kegy, vagyis bizonytalan, mint a kutya vacsorája.

– De „törekednek rá”- így fogalmaz az Alaptörvény.

– A törekvés lényegesen különbözik attól, ha mindez „az állam kötelessége”. Újabb feloldhatatlan ellentmondás: az állam szerintem nem bírságolhatja meg azt, aki nem tud abba a hajlékba bemenni, amelyet az állam nem köteles az Alaptörvény erejénél fogva biztosítani neki. Ezen a világ legjobb alkotmánybírósága sem tudna eligazodni. De folytathatnám…

– Hát folytassa…

– …az egyházak ügye: az Országgyűlés dönti el, mely felekezeteket ismeri el egyházként. A VII. cikk első bekezdésében szerepel a lelkiismereti és vallásszabadság deklarálása, de a módosítás szerint az egyházakat az Országgyűlés ismeri el, feltéve, hogy ezek az elismerhető egyházak az állammal együttműködnek, továbbá feltételként szabja a huzamosabb idejű működést és a társadalmi támogatottságot – ezt mi alapján döntik majd el a politikusok, képviselők? Most akkor van vagy nincs lelkiismereti és vallásszabadság? Mert ezzel mindkét lehetőséget „biztosítja” az Alaptörvény. De beszélhetünk a választásokról is.

– Beszéljünk!

– Az Alaptörvény IX. cikke foglalkozik a véleménynyilvánítás szabadságával. A választójoghoz ez a kérdés úgy kapcsolódik, hogy a negyedik módosítás szerint a választási hirdetéseket egy évvel a választások előtt is ismeretlen feltételekkel csak a közszolgálati médiában lehet közölni, és egyébként is sarkalatos törvény korlátozhatja a hirdetések közzétételét. Az Európai Emberi Jogi Egyezmény is tartalmazza a véleménynyilvánítás szabadságát, onnan vettük mi is át ’89-ben. A Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság a reklámot is a véleménynyilvánítás szabadsága körébe vonja; ahol a reklámot korlátozzák, annak indokoltságát, szükségességét, arányosságát azon az alapon mérik le, hogy az nem sérti-e a véleménynyilvánítás szabadságát. Még a gazdasági reklám is ide tartozik tehát, mint alapvető jog, de a választásoknál azért nem mosóporról van szó. Az ellentmondás nyilvánvaló: a módosítás éppen a választások vonatkozásában lenullázza a véleménynyilvánítási szabadság alapjogát, amelyet pedig a IX. cikk rögzít.

– Ezzel még nincs vége?

– Vegyük a „röghöz kötés” kérdését: a felsőfokú oktatásban való részvétel állami támogatása van kötve meghatározott magyarországi munkavégzéshez. Ez uniós jogot sért: a személyek, a munkaerő szabad áramlását. Mivel az Alaptörvénybe az uniós csatlakozást úgy iktattuk be, hogy nemzetközi szerződés alapján együttműködünk az európai integrációban, az EU-ról szóló szerződésben pedig benne van a munkaerő szabad áramlása – ezt ab ovo sérti. Továbbá ellentétes az Alaptörvénynek a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához fűződő jogot kimondó XII. cikk első bekezdésével, amely szerint van ilyen jog. A módosítással beiktatott harmadik bekezdés szerint nincs.

– Kezdek fáradni…

– Pedig még nem beszéltem az egyetemi autonómiáról: az Alaptörvény kimondja a felsőoktatási intézmények önállóságát, ehhez képest a módosítás után a kormány határozza meg a gazdálkodásukat. A vonatkozó cikkely első két mondata szerint önállóak, a harmadik szerint nem. Most akkor van felsőoktatási autonómia, vagy nincs?

– A végére értünk?

– Nem. Következnek a különadók, amiket akkor vethet ki az állam, ha az Alkotmánybíróság, vagy más bíróság – a strasbourgi emberi jogi, vagy az Európai Unió Bírósága – olyan ítéletet hoz, amiből az államnak kötelezettségszegése miatt fizetési kötelezettsége fakad. Például ha figyelmen kívül hagyják az uniós joghoz értő szakemberek véleményét a telekommunikációs adóról, amely egyértelműen sérti az uniós irányelveket, és ezért borítékolhatóan kamatostul kell mindent visszafizetni a cégeknek. A probléma az, hogy ez a pótlólagos adókivetési lehetőség sérti az Alaptörvény közteherviseléről szóló XXX. cikkelyét: eszerint a teherbíró képességének megfelelően mindenki hozzájárul a közös szükségletek fedezéséhez. Szó nincs arról, hogy ha valaki a kormányzatban rossz döntéseket hoz, akkor ezért senki nem vállalja a felelősséget, hanem áthárítják az ebből fakadó költségeket azokra, akiknek mindehhez az égvilágon semmi közük nincs: a polgárokra. Ez nem közteherviselés, ez útonállás.

– Tényleg nincs könnyű helyzetben az Alkotmánybíróság.

– Már csak azért sem, mert az Alaptörvény szerint az Alkotmánybíróság csak az Alaptörvényt alkalmazza, és semmi mást; a módosítás szerint nem hivatkozhat a korábbi határozataira, gyakorlatára sem, miközben az Alaptörvényben magában vannak az említett feloldhatatlan ellentmondások. Olyan szinten korlátozzák a testület működését, hogy éppen csak arra nem kell még engedélyt kérni a bíráknak, hogy kimehessenek a mosdóba. A módosítással előírt kötelező nyilvános meghallgatások ügye egyenesen nonszensz. Ha jön egy beadvány, akkor az Alkotmánybíróság mindig megkérdezi a törvény kezdeményezőjét, hogy ezt miért tetszett csinálni, mi igazolja, hogy a jog eszközeivel belenyúlt a polgárok életébe? A jogalkotó meg leírja. Az Alkotmánybíróság ezt összeveti az Alaptörvénnyel, és ha talál olyan indokot a hivatkozásokban, amit az Alaptörvény legitimál, akkor azt mondja, hogy ez alkotmányos. Ha nem talál, akkor azt mondja, hogy ez alkotmányellenes. A rendkívül érzékeny, apróságokra is kiterjedő menetközbeni alkotmánybírósági mérlegelést, gondolkodási folyamatot annak alakulása közben akarják kivinni a nyilvánosság elé, előírva, hogy a jogalkotót a teljes ülésen nyilvánosan meg kell hallgatni. Ezzel gyakorlatilag megnyílik a nyomásgyakorlás lehetősége az Alkotmánybíróságra: már a meghallgatás után bárki, beleértve természetesen a törvény kezdeményezőjét is, kommentálhatja az Alkotmánybíróság eljárását – azelőtt, hogy a döntés megszületett volna. Ez az Alkotmánybíróság függetlenségét veszélyezteti.

– A felsorolt ellentmondásokat hogyan oldhatják fel a bírák?

– Sehogy. A véletlenen fog múlni, hogy éppen melyik szabály, melyik értelmezés kap többséget, mert csak az egymást kizáró opciók között lehet választani. Attól függően van csak alapvető jogom, hogy a bírák közül éppen ki beteg, vagy ki van hivatalos elfoglaltság miatt távol. Gyakorlatilag teljes a jogbizonytalanság. Nincs jogbiztonság, és nincs jogállam sem. Teljes biztonsággal mondhatom: a negyedik módosítással az Alaptörvény az alkotmány funkcióját nem tudja ellátni, a szöveg megszűnt alkotmány lenni, Magyarországnak már nincs alkotmánya. Alapvető jogok feltétlen garantálása nélkül egy alkotmány nem alkotmány. Az a szöveg, ami április 1-jén a módosítással hatályba lép, az alkotmánybíráskodásra, alkotmányossági vizsgálat lefolytatására alkalmatlan.

– A köztársasági elnök mégis aláírta a negyedik módosítást.

– Egy formális indokra hivatkozott, ami valóban benne van az Alaptörvényben, de ez az eljárásra vonatkozik; úgy látszik, az elnök úr nem olvasta el az Alaptörvény többi részét. Az aláírás előtt az államfőnek meg kell néznie a saját jogállásáról szóló tartalmi rendelkezéseket, köztük azt is, amely szerint őrködik az államszervezet demokratikus működése felett, továbbá megvizsgálni, hogy Magyarország a módosítás után is demokratikus jogállam marad- e, mint ahogy az az Alaptörvényben szerepel. Csak ha tartalmilag is úgy látja, hogy az Alaptörvény-módosítás rendben van, akkor következik az aláírás. Erre van az Alaptörvényben az öt nap, nem arra, hogy a nevét aláírja. Áder János nem járt el korrektül; egy formai hivatkozás ürügyén „meglógni”, félrevezetni a polgárokat nem korrekt. Az elnök úr nem látta el az Alaptörvény szerinti funkcióját, pedig erre esküt tett.

– Ez nem sok jót ígér a jövőre nézve.

– Egyáltalán nem. Ha az államfő például kap majd egy olyan módosítást, amellyel az Alaptörvénybe iktatják, hogy a következő választások 2090-ben lesznek, akkor erre is azt mondja, hogy nincs mit tenni, öt napon belül alá kell írni? Az általa előadott érvelés azt jelenti, hogy bármikor bármit alá fog írni, ha annak az lesz a címe, hogy „Az Alaptörvény módosítása”. Ezzel minden lehetségessé válik, a halálbüntetés visszaállításától a deportálásokig – ez az elnöki eljárás súlyosan sérti az Alaptörvényt, mert a köztársasági elnöki megbízatást Magyarország népét félrevezető formális szómágiával alapvető őrködő funkciójától fosztja meg.

– Mit lehet tenni?

– Semmit. A jog lehetőségei kimerültek.

– Bízhatunk nemzetközi jogorvoslatban?

– Ezeket a problémákat magunknak kell megoldani. Nem vagyok biztos abban, hogy a társadalom végigjárta a demokráciának azt az iskoláját, amit például a németek a fasizmus után – ők is évtizedek után jöttek rá arra, hogy a bírói függetlenség mennyire fontos. Ha készítene erről egy felmérést nálunk, az emberek jó része már a kérdés feltevésén is elcsodálkozna; sokan feltehetően azt mondanák, hogy nekem fontosabb a kenyér ára, pedig egy demokráciában épp úgy kell a bírói függetlenség, mint egy falat kenyér. Amíg ez nem változik meg, mondhatnak nekünk bármit kívülről, Európából, a világból.

– Azért sokan vannak, akik látják, mi folyik itt.

– Tavaly azt mondtam az egyik akadémikus – nem jogász – ismerősömnek, hogy ez vagy az a törvény nagyon könnyen előkészíthet egy diktatúrát. Azt válaszolta, hogy ő nem fél a diktatórikus törvényektől. Értettem, hogy mire gondol: azok a törvények történetesen az ő szája íze szerinti diktatúra felé viszik az országot. Az emberek jó része így gondolkodik: ez nem jogállam, na és?

– A negyedik módosítás mennyiben befolyásolja egy más összetételű Országgyűlés működését?

– Nagyobb problémának látom, hogy a közéleti szereplők nem beszélnek arról, hogy nincs biztosítva a szabad és tisztességes választás. Ezt nyilvánvalóvá kell tenni egy évvel a választások előtt. Minden közéleti szereplő úgy kampányol, mintha csak a szavazatok számán múlna az ország további sorsa, hogy kis többség, vagy nagy többség lesz. Ez a polgárok kapitális félrevezetése. Ezzel kellene kezdeni: „feltéve, hogy lesznek szabad választások, de a dolgok jelenlegi állása szerint nem lesznek”. A választási szakértő, meg a jogászprofesszor ehhez kevés, ezt a közéleti szereplőknek erkölcsi kötelességük tudatosítani.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szalaykor.blog.hu/api/trackback/id/tr865165679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.