HTML

Az igazságszolgáltatás jövőbeni alkotmányos helyzetéről I. rész

2013.09.21.

A modern demokráciák egyik alappillére a stabilan működő, tisztességes, szakmailag felkészült igazságszolgáltatás. A fékek és egyensúlyok architektúrájára épülő, több dimenzióban megvalósuló hatalommegosztás rendszerében ennek az alapja és bázisa: az önálló hatalmi ágként funkcionáló bíróság, a független, pártatlan bíráskodás. Ez az elv – lassan ötszáz éve: a még négy hatalmi ágban (választások, törvényalkotás, külpolitika, igazságszolgáltatás) és háromszakaszos eljárásban gondolkodó Gianotti „Repubblica fiorentina” (1534) – eredetileg szamizdatban terjedő, Montesquieu tanainak formába öntését (1750) több, mint kétszáz évvel megelőző – kéziratától kezdve, kikezdhetetlennek bizonyult. A szabad, más hatalmi ágak befolyásától mentes bíráskodásban, a mai gondolkodásunkra érdemi befolyást gyakorló alkotmányos elmék mindenkor a demokratikus működés garanciáját, a demokrácia folyamatosan fejlődő intézményeinek védőbástyáját látták. Jogállam számára ezért nem lehet közömbös, hogy az igazságszolgáltatás csúcsán elhelyezkedő bírósági szervezet milyen állapotban van, mennyire képes más hatalmi ágak méltóságának, a közmorálnak, a társadalmi jólétnek a feltételeit szolgálni (John Adams), és közben önnön lényegének, a bírói függetlenségnek védőbástyájaként is funkcionálni.

Magyarországon a bírósági szervezet jelenleg aligha tud Adams elvárásainak megfelelni, sőt lassan gyémántlakodalmat ül: permanens válságának „szomorú ünnepét”. Az az állapot, ahol ma tartunk, „hosszas, szerves fejlődés negatív eredménye”. Közkeletű tévedés, hogy az alkotmányos lapszusok csak a jelenhez, a működési problémák kialakulása az utolsó negyedszázadhoz köthetőek. A problémák felelőtlen leegyszerűsítése az is, hogy minden baj eredője közvetlenül a rendszerváltást megelőző korszak vagy a kommunista diktatúra.

A bírósági szervezetet érintő egyenes ívű fejlődő tendenciát – úgy az alkotmányos működés, mint a materiális szervezeti keretek tekintetében – utoljára a dualizmus idején tapasztalhattunk. Az akkor kezdődő felívelő és – kisebb kitérőkkel (tanácsköztársaság, fehérterror) – a harmincas évek elejéig-derekáig, azaz a bírói működés átpolitizáltságának markáns megjelenéséig tartó szakasz megteremtette az egységes bírósági szervezet és működés alapjait, s máig szólóan – szinte változatlan tartalommal – meghatározza például az egyik legfontosabb alkotmányos követelmény: a bírósághoz jutás feltételeit. Döntően ma is ott működik bíróság, ahol akkor létrejött (s nem kis részben persze az akkori épületekben). Csak’ hogy az akkor modernnek számító rendszer fölött mára egyébként is eljárt volna az idő, így az egyenlő feltételek megteremtése érdekében mindenképpen korszerűsítésre szorulna. A szervezet működésében/működtetésében bekövetkezett gyakori visszalépések: hol a tudatos, politikai alapokon nyugvó korlátozás, hol a szervezet funkciójának, jelentőségének tudatlanságból eredő vagy szándékos lebecsülése pedig nem keveset rontottak a helyzeten. Ezzel szemben valódi bírósági reform a dualizmust követően – a többnyire rövid időintervallumot jelentő – „jó” időkben sem volt. A szervezet és annak működése/működtetése ekkor is különböző, (olykor politikai síkon fogant gondolatokra épülő) kontrollálatlan ízlésekből és izolált elgondolásokból táplálkozó, sokszor felszínes modellváltások között imbolygott.  

A reformhoz – bármilyen területen – minimum: félelem nélküli, törhetetlen elkötelezettség, átgondolt elszánás, nyitott szellem, felkészült, magas szintű, az alkotmányos, a jogi és társadalomismeretek, nemzetközi elvárások szintetizálására képes, elmélyült, demokratikus gondolkodás, türelem, kitartás, alázat, határozottság egyaránt kell. Az elmúlt 7-8 évtizedben nem volt olyan csillagállás, hogy ezek a – hangsúlyozandóan – minimum feltételek Magyarországon, együttesen lettek volna jelen. A hiány(ok) torzító hatásának talaján építkező kesze-kusza és sokszor önmagukért való, más esetben pedig a megfelelés kényszerétől átitatott vagy „tűzoltásra szolgáló” változtatások ellenben szabad utat engedtek annak az alkotmányos és jogi Quasimodónak, amelyet ma szervezeti és működési értelemben bíróságnak nevezünk.

A vargabetűk mentén megtett úton a szervezeti kereteken messze túlmutató sérelmek is szép számmal estek. A szervezeti és az eljárásjogok szoros összefüggése folytán a visszafejlődés mára elérte az eljárásjogokat is. Azokat az eljárásjogokat, amelyek a XX. század elején követendő példaként álltak Európa számos országa előtt. A szabadság eminens garanciájaként működő azokat az eljárásjogokat, amelyek tudós megalkotói, így a kör névadója: Szalay László és későbbi kortársai (például Fayer László, Edvi Illés Károly) már a XIX. század második felében magától értetődően, nevesítve használtak olyan fogalmakat, mint a „tisztességes eljárás”, semmivel sem kevesebbet értve alatta, mint amit ma az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB). Azokat az eljárásjogokat, amelyek a legvészterhesebb időkben is hagytak némi mozgásteret a felkészült és személyiségében autonóm, lelkében független, tartással rendelkező, tisztességes bírónak, s amelyek a megrázó erejű diktatórikus rombolásokból is újra- és újra képesek voltak felépíteni önmagukat.

A Szalay kör – küldetésének megfelelően – segítséget kíván nyújtani ahhoz, hogy a bírósági szervezet fejlődése visszataláljon arra az útra, amely eredeti, legjobb hagyományainak és a hatalommegosztás követelményének megfelel. Egyúttal támogatást nyújt ahhoz, hogy a bírósági igazgatás ráálljon arra a pályára, amelynek keretei között a függetlenségükben kikezdhetetlen bírák a bíráskodás lényegét: az igazságszolgáltatást az alkotmányos jogok védelmében és azokat tiszteletben tartva gyakorolhassák. Ennek első állomása a bírósági szervezet alkotmányos helyzetének megtisztítása azoktól az árnyékoktól, amelyek a bírói függetlenségbe vetett közbizalmat az utóbbi időben kikezdték. A folyamat első lépcsője az olyan bírósági igazgatás megteremtése, amely a bíráskodást, mint a szervezet eminens funkcióját a nyilvánosság számára is átláthatóan szolgálja, annak hatékonyságát költségkímélően, hosszú távon, magas szinten egyenletesen tartja.     

 

I.  A bírósági igazgatás lehetséges változatai

 

A bíróságok igazgatása mára minden modern államban – a bíráskodástól, mint igazságszolgáltatási feladattól elváló – olyan önálló „szakterületté” vált, amely a bírósági szervezet önfejlődéséért, a bíróságok napi és hosszú látra szóló működéséért egyszerre felelős. Csupán Európában körültekintve sem állíthatjuk azonban, hogy az igazgatás „legjobb gyakorlatának” lenne egységes receptje. Vannak országok, ahol a külső igazgatás – hagyományosan – hibátlanul működik (s persze szorosan együttműködik a bíróságokkal); ahol nem is értelmezhető az önigazgatás kivetülése (például: Svédország), másutt viszont az önigazgatási modell bevezetése hozta el a sikert. Az tény, hogy az önigazgatásra épülő változat a „fiatalabb gyermek”, arról azonban szó nincs, hogy a két fő típus terjedése egyszerűen az „időtényező függvényében” változott volna. Erre legjobb példa Finnország, ahol – miközben a bíróságok működése, szervezete, addigra Európában már szokatlan, töredezett, képet mutatott – csak 2000-re fejeződött be az igazságügyi reform, s ennek ellenére az ország mégsem a tiszta önigazgatási modellt választotta.  

Meglehetős egyértelműséggel körvonalazódik, hogy a kemény (vagy ismétlődő) diktatúrákból szabaduló, az autokratizmus következményeitől hosszútávon szenvedő társadalmak elsősorban az önigazgatási modellt pártolják (például: Olaszország, Spanyolország, Románia), az erősebb demokratikus hagyományokkal rendelkező szerencsések pedig a külső igazgatás különböző változatait preferálják (például: Franciaország). Az is tény, hogy – a végrehajtó hatalom ellensúlyaként – a külső igazgatás prioritásai mellett működő államokban is szinte mindenhol létrejöttek a bírói tanácsok, amelyek döntően a szakmai kérdésekben, illetve a bírák kiválasztása, előmenetele körében rendelkeznek önálló kompetenciával. Ami a bírói tanácsok és a további hatalmi ágak vagy más alkotmányos ellensúlyok (például: köztársasági elnök) közötti együttműködést illeti, az egész kontinensen valójában nem is találunk két egyforma megoldást. (A kép csak színesedik, ha kitekintünk más kontinensek fejlődő demokráciáira.) A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy vannak olyan nemzetek, ahol egyfajta coo-administration működik (például: Észtország, Finnország, Lengyelország) az igazságügy-minisztérium és a bíróságok belső igazgatását intézményesen megjelenítő szervezetek között.

Az, hogy melyik ország melyik modellt választja, erőteljesen függ a hagyományoktól, a történelmi fejlődéstől, s az sem példátlan, hogy olykor egy-egy botrány ad okot a változtatásra, az igazgatási jogkörök újraelosztására (például: Belgium 2008.). Az a fajta eklekticizmus viszont, ami jelenleg Magyarország sajátja, eleddig sehol nem volt tapasztalható.  Ennek lényege szerint ugyanis külső igazgatás nincs, az önigazgató testületnek viszont nincs érdemi jogköre, mert azok átvándoroltak a testületi szervektől a rajtuk kívül álló, az adminisztrációért felelős hivatalvezetőhöz; aki emellé még a konkrét ügyekre kiterjedő drasztikus beavatkozási jogot is kapott az eljárásjogokba. Vannak ugyan olyan posztkommunista államok, ahol a bírói függetlenség védőbástyái csak kíméletlen csatározásokban és hosszúra nyúló utóvédharcokban alakultak, s még ma sem teljes az alkotmányos egyensúly, de mára már a kívánt irányba mutató, kedvező elmozdulások sorozata történt (például: Csehország). Az azonban még ezekben az országokban sem volt tapasztalható, hogy a szervezeten belüli, egyszemélyi, adminisztratív vezetői túlsúly – akár ideiglenesen – kifejlődjön.          

 

II. A bírósági igazgatás magyarországi „önfejlődéséről”

 

A rendszerváltást követően – a bíróságokat érintő alacsony közbizalmi index mellett – erős társadalmi igény volt arra, hogy a bírói függetlenség valódi és látható garanciái megteremtődjenek. A nagybetűs „társadalomnak” ez természetes és jogos elvárása volt, de a folyamat mikéntjéről annak egyik rétege sem fejtett ki érdemi álláspontot. Így tehát ebben az esetben az ún. „társadalmi igény” ködös fogalma utólag sem alkalmas arra, hogy – miként az más ügyekben lenni szokott – bármiért is osztozzon a változások mikéntjére vonatkozó felelősségben.

A társadalom elvárásai mellett azonban a bírósági szervezeten belül – különösen az első kormány alatti, a bíró- és vezető-kinevezés kapcsán tapasztalt anomáliákat követően – elemi erővel tört fel az igény a miniszteri béklyótól, a külső igazgatástól való szabadulásra. Amikor azután a kormányváltást követően a második miniszter sem mindenben tekintette szent földnek a bírói szervezet belső működését, a bírák tökéletesen igazolva látták azon álláspontjukat, hogy: a mindenkori miniszter pártállástól függetlenül, szükségképpen autoriter, akitől távol áll a függetlenség szentségének tisztelete.

Kétségtelen, hogy a miniszterek lépései nem voltak a legszerencsésebbek, mi több, vitathatóak voltak, s azok súlyát utólag sem lehet eliminálni. A bírák/bíróságok állapotára azonban eleve rányomta a bélyegét, hogy az őket megelőző időszakban a miniszterek/minisztériumok vagy nem sokat törődtek a bíróság/bírák helyzetével, állapotával (s ez volt a jobbik eset), vagy lépten-nyomon tudatosítani igyekeztek, hogy a társadalmi hasznosságot tekintve a bírák a munkásosztályhoz és a parasztsághoz, de pláne az ország vezetőihez képest leginkább harmad-negyedleges állampolgárok.

A helyzetet utólag értékelve: szükségszerű volt tehát, hogy Magyarországon az önigazgatási modell kerüljön bevezetésre – vagy még inkább: egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy az bevezetésre kerüljön. A tervezés, a bevezetés körülményei ma is részben feltáratlanok, ahogyan lezáratlan az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) működésének objektív, elemző értékelése is. Egyrészt tehát ezért sem állíthatjuk, hogy a sikertelenségekért a modellváltási folyamat elhibázottsága vagy az OIT nem kielégítő működése – egyesek szerint szereptévesztése – lenne kizárólagosan felelős. Másrészt, még az előző két tényező hibáit összeadva sem felejtkezhetünk el arról, hogy egy hagyományok nélküli modell kipróbálása akkor is hordoz magában kockázatokat, ha azt kedvező nemzetgazdasági helyzetben, „üzemeltetési” nehézségségekkel nem küszködő szervezetre „engedjük rá”. Lepusztult infrastruktúrára, hiányzó minőségi humán erőforrás mellett, általában válságmenedzselő szisztémát célszerű telepíteni, nem modellkísérletet.

A tényszerűséghez az is hozzátartozik továbbá, hogy az első önigazgatási modellek más országokban (Olaszország, Spanyolország) sem váltak azonnal sikertörténetté. Az első eufóriát követően, ott is többszörös átalakítási folyamaton ment át a rendszer, míg a teljesítőképessége kedvező tendenciákat kezdett mutatni. Más kérdés, hogy talán nem kellett volna megismételni a már ismert hibákat, amelyek az átláthatóság és hatékonyság hiánya, valamint a korporativizmus „mesterhármasából” adódtak. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert a hosszú távú, valódi reform megalapozása érdekében az OIT működésének tapasztalatait – a bevezetés körülményeire vonatkozó előzményekkel együtt – nem mulaszthatjuk el összefoglalóan értékelni. Meg kellene kímélni az állampolgárokat, az alig lélegző bírósági szervezetet és a költségvetést ugyanis attól, hogy ismét néhány – remélhetőleg és feltehetőleg egyébként csupa jó szándékú, felkészült, elszánt – reformer kényszerüljön adatokon és dokumentumokon alapuló elemző értékelés hiányában akár új modell bevezetésének szorgalmazása, akár a valódi átalakítás kivitelezésére.

Az OIT működéséről nagyon sok kritikai elemzés született, ellenben megannyi javaslat is készen állt gyakorlatának javítására. Mi több, az utolsó időszakban elindult egy szerves megújítás, aminek a befejezése a kormányváltás következtében leállt. Így azt nem tudhatjuk, hogy ennek a paradigmaváltásnak milyen végkimenetele lett volna, de földi halandónak arról is csak korlátozott ismeretei lehetnek, hogy a végcél: a valódi reform miként lett volna általa megvalósítható.

Ezeket a tapasztalatokat azonban a jövő érdekében nem lehet elvesztegetni.

 

III. A bíróságok alapjogvédelmi szerepének kiüresítése

 

„Leltározási késztetésektől” mentesen is megállapítható, hogy jelenleg a bírósági szervezet egyrészt számos tekintetben diszfunkcionálisan működik, ami az alkotmányos elvek és jogok sérelmét eredményezi. Ennek folytán ismét csökken a szervezetet érintő közbizalmi index. Másrészt a fejlesztésben, ellátottságban meglévő, lassan évszázados lemaradás következtében veszélyesen közel jár működőképessége határához.

 

1. Mindkét elem pregnánsan tükröződik az olyan intézményekben, mint az ügyáthelyezés vagy a már szinte kaotikussá vált, bíró ki- fel- és lerendelések – egyébként szervezeti törvényben látszólag legitimált – gyakorlata. Ez még akkor is így van, ha az adott jogintézmények működését tartalmilag sikerülne alkotmányos mederbe terelni, azaz (ahogyan az némiképp megkezdődött) lehántódna róla a hivatalvezetői túlsúly, és alkalmazásukat más tekintetben is a jelenleginél szigorúbb szabályok közé szorítanánk. Formailag természetesen nem több egy tollvonásnál „alaptörvényesíteni” egyiket sem (ti. beleíródik a gyakorlat az Alaptörvénybe), de az elvi sérelem akkor is megmarad, ha ezzel az Alaptörvényen belül keletkezik ellentmondás. Márpedig keletkezik.

Előre bocsátandó, hogy jószerével nincs a világon olyan civilizált ország, ahol olyan „mamut-szervezetek” esetében, mint a bíróság, ne következnének be kisebb-nagyobb zavarok az arányos munkateher-eloszlásban. Az aktuális terhelés – a szervezet egészének szintjén csakúgy, mint a részegységekben – ugyanis mérhetetlenül sok alleatorikus elem függvénye, amelyre a törvényhozónak is korlátozott ráhatása van. Ezeket kezelni kell, s pedig addig, amíg a baj el nem hatalmasodik. (Sajnálatos módon ma az egyik probléma az, hogy a Fővárosi és a Pest megyei törvényszék területén a probléma már akuttá vált, s néhány további bíróság is kritikus helyzetben van.)

A kezelésre vannak azonban alkotmányosan elfogadható és el nem fogadható megoldások. Elfogadható megoldás, amely megtartja az alapvető alkotmányos elveket. Így például azt, hogy ebben az esetben sem rendeli ellenőrizetlenül egyszemélyi döntés alá, illetve nem szolgáltatja ki kontrollálatlanul külső szereplőnek az ügyátcsoportosítást, ennek során is garantálja a függetlenség és pártatlanság elvének megtartását, úgy, hogy annak látszata sem sérül, valamint ügyféli pozícióra tekintet nélkül gondoskodik az ügyáthelyezéssel érintettek jogainak érvényesüléséről és költségeik teljes mértékű kompenzálásáról. Még ez is kevés azonban, ha az ügyáthelyezés átlép egy mennyiségi küszöböt, vagy ha az áthelyezés elvei nem ismertek, s így nem kiszámítható és nem megismerhető az áthelyezés folytán esetleg eljáró bíróság és a bíró. Így vagy úgy, ugyanis az ügyáthelyezés mindig a törvényes bíróhoz való jog sérelmét jelenti, mert törvényes bírónak csak a hatásköri és illetékességi szabályok, valamint az előre meghatározott ügyelosztási rend korrelációjában, mindenkire egységesen vonatkoztatva, előzetesen megállapított és az érintettek számára is megállapítható bíró minősül.

Az alapjogi korlátozás lehet szükséges és arányos, ha annak éppen az a célja, hogy az érintettek más jogai, így például az időszerűség vagy a pártatlanság, a személyi szabadsághoz való jog hatékony védelme szintúgy garantált legyen. Átbillen azonban az arányosság elismerhetőségének tartománya már akkor is, ha a bíróság „üzemszerűen” az esetlegességre rendezkedik be, azaz ez a megoldás tömegesen érinti az ügyeket. Tartalmilag ez nem jelent mást, mint azt, hogy felvállaltan nem a bírónak lesz ügye, hanem az ügynek lesz esetileg megállapított bírája.

A bíróság kijelöléséhez hasonló aggályok fogalmazódnak meg a bírói kirendelés változatos eseteiben. Már önmagában az is vitatható, hogy a kirendelés intézményét a szervezeti törvény egyes esetekben (felrendelés) „képzési formának” tekinti; ez ugyanis felveti a kompetenciahiányos bíró eljárását. Ha pedig ennek égisze alatt - valójában munkateher-átcsoportosítás érdekében - tömeges „listás” felrendelés történik, csakúgy, mint a tömeges listás kirendeléskor, az aligha áll összhangban a törvényes bíróhoz való joggal. A tömegesség ugyanis kaotikus állapotot eredményez az állampolgár számára, s ennek folytán egyáltalán nem láthatja át előre, de ellenőrizni sincs módja, hogy vajon illetékes és kompetens bíró jár-e el az ügyében.

Abból – az Alaptörvénnyel is összhangban álló – alkotmánybírósági álláspontból következően, hogy a független ítélkezés feltétel nélküli alkotmányos védelem alatt áll, az ítélkezési tevékenység egyetlen megnyilvánulása sem nélkülözheti az igazságszolgáltatás rendjét meghatározó alkotmányi garanciákat, azokat a hatásköri és illetékességi szabályokat, amelyek a működésében tekintett igazságszolgáltatási szervezetet is kialakítják. Ezek ugyanis tartalmilag azt jelentik, hogy az eljárási törvények a meghatározott típusú ügyeket, az Alaptörvénynek megfelelően kialakított igazságszolgáltatási szinteken előzetesen és absztrakt szabályok szerint, a bírák egy meghatározott csoportjára bízzák. Ez szoros kapcsolatban áll a bírói függetlenséggel és pártatlansággal, mert előzetesen kizárja azokat manipulatív megoldásokat, amelyek az alkotmányos védelem alatt álló tisztességes eljárás követelményeit, az ügyben hozott jogerős döntés jogszerűségét, tárgyszerűségét veszélyeztetik.

A bíró személyes helyzetét - függetlenségének az eljárásjogi törvényekben lefektetett instrumentumain túl, sőt annál közvetlenebb módon - a bírósági rendszer működésére vonatkozó normák is meghatározzák. A bírói tevékenység kiszámítható és átlátható működéséhez ugyanis a konkrét ügyekben szorosan hozzátartoznak a szervezeti igazgatásra vonatkozó törvényekben meghatározott, az ügyintézés hierarchikus rendjét körülíró normák is. Ezekből állapítható meg, hogy a jogszabályok pontosan milyen feladatokat delegálnak az egyes bírói szintekhez, és azok teljesítéséért mely szervezeti egységek felelősek.

A bírák működésének stabilizálásához szorosan hozzátartoznak a bíró személyes függetlenségének a szervezeti jog által szabályozott instrumentumai. Ezek a jogintézmények sokfélék, a garanciák halmaza az idők folyamán újabb és újabb elemekkel bővül. A faktorok közül kiemelkedő jelentőségük van a bírói működést meghatározó azon kritériumoknak, amelyek a bíró személyes érinthetetlenségére és ezen keresztül döntése befolyásmentességének a lehető legmagasabb szintű biztosítására vonatkoznak. A kinevezésre, az áthelyezésre, a felmentésre, a nyugdíjazásra, a hivatali, a foglalkozásbeli, a politikai és gazdasági összeférhetetlenségre, az előre kidolgozott anyagi és szakmai előmeneteli rendszerre, a pontos fegyelmi szabályokra, a mentelmi jogra, az igazgatási jogban precízen körülhatárolt vezetői beavatkozásra vonatkozó normák külön-külön is fontos biztosítékai a független és pártatlan bírói tevékenységnek. Ha ezek az ügyfél előtt előzetesen nem tisztázottak, az eleve megkérdőjelezi számára a pártatlanság követelményének azt a minimum szintjét, amelyben viszont az EJEB gyakorlata nem tűr ellentmondást.

A státusbeli függetlenségnek a szervezeten kívül és belül is egyik legfontosabb biztosítéka az Alaptörvényben rögzített elmozdíthatatlanság. Ez olyan tradicionális személyes garancia, amely az egyes bíró döntési autonómiáját teljessé teszi, mert kizárja annak lehetőségét is, hogy a törvényeknek és a lelkiismeretének megfelelő ítélete miatt közvetett, a szervezeten belüli (de akár a szervezeten kívülről kezdeményezett) burkolt retorzió érje. Ehhez szükség van arra is, hogy a jogintézményre vonatkozó részletszabályok ne rontsák le az alkotmányos garancia tartalmát.

Ezen a ponton találkozik a bírói függetlenség kérdése a törvényes bíróhoz való joggal. A kettő közül bármelyik megkérdőjeleződik, az állampolgár számára az eljárás tisztessége válik vitathatóvá és alapjogai sérülnek.

 

2. Mind a bíróság kijelölése, mind a bíró kirendelése kapcsán, a fentiekhez képest szinte már „másodlagos” sérelem – de az eljárás tisztességét önmagában véve megkérdőjelezi –, hogy a bíróság kijelöléséről még csak nem is szakmai vezető, hanem az adminisztratív feladatokért felelős hivatalvezető, a bírák kirendeléséről pedig részint az igazgatási vezető, részint pedig a hivatalvezető dönt.       

Semmit nem javít a dolgon, hogy az Alaptörvény 25. cikk (5) bekezdése – megfordítván a dolog meritumát – egy személyben a hivatalvezetőre bízza a teljes bírósági igazgatást, melyben az önkormányzati szervek „közreműködnek”, miközben a bírói önkormányzati szervek a szakmai szervezetek. Ez valójában olyan, fátyolozott külső igazgatás, amely kiüresíti az önigazgatás lényegét, sőt annál negatívabb konstelláció. Míg a miniszter által „vezényelt” külső igazgatás esetén a miniszternek, mint kormánytagnak van – a számonkérésre is jogosult – felettese, s míg a miniszter legalább politikai felelősséget visel, az Országos Bírói Hivatal Elnöke esetén ez a felelősségi „láncszem” hiányzik. Az őt megválasztó Országgyűlés munkáltatói jogokat nem gyakorol, az Országgyűlés elnökének vele kapcsolatos jogosítványai viszont nem terjednek ki sem a felelősségre vonásra, sem a következményekkel járó beszámoltatásra – lényegében formális jogkörök.

Az sem oldja fel a helyzetet, hogy az Alaptörvény 27. cikk (4) bekezdése lehetővé teszi az ügyek átcsoportosítását. Ez a rendelkezés arra nem ad felhatalmazást, hogy ez tömeges és „üzemszerűen”, ám előre elrendezett elvek és szabályok hiányában önkényesen gyakorolt megoldás legyen.  

Attól, hogy az idézett alaptörvényi rendelkezés folytán az OBH elnöke alkotmányos szereplővé avanzsált, akit az ügyáthelyezés joga megillet, a fentebb hivatkozott döntéseinek alkotmányi alapja még nem, illetve csak formálisan teremtődik meg. Az Alaptörvény tartalmaz ugyanis értelmező klauzulákat, melyek közül a 28. cikk azt mondja ki, hogy a jogalkalmazás során a jogszabályokat az Alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni. Kétségtelen, hogy a formula értelmezése hagy ugyan mozgásteret az értelmező számára, de végső soron az Alaptörvény rendeltetéséből kell kiindulni.

Az Alkotmányok születésének „kiváltó oka” általában az alapjogok védelmében keresendő. Az alkotmányokban rögzített, az állam működésére vonatkozó elvek, az alkotmányos értékek és államcélok, valamint az itt kiemelt szervezetek működésének magas szintű szabályozása sem „alkotmányos öncél”, szükséges, hogy az alapjogok biztosítását az alkotmányozó hatalom ezzel is garantálja. Ha tehát egy alkotmányos szereplő az egyébként törvényben meghatározott jogköreit az alapjogok érvényesülése ellen ható módon gyakorolja, ezzel szemben az alapjogok védelme válik hangsúlyossá; jelen esetben a független bírósághoz és a törvényes bíróhoz, a bírák elmozdíthatatlanságához való jog. Alapjogi garanciákat ugyanis alaptörvényi rendelkezésekkel sem lehet kiüresíteni. Ezért sem szerencsés az egyébként alaptörvény-ellenes törvényi szabályok utólagos alaptörvényesítése, mert ez az Alaptörvényen belül belső koherencia-zavarokhoz vezet. S még ha ezt az Alkotmánybíróság – a IV. Alaptörvény módosítással nem érintett – a II/02559/2012. AB határozatában foglaltak szerint idővel kezelni is tudja, akkor sem lehet a bírót sarkalatos törvénnyel mindenki számára felismerhetően alkotmányos szerepét érintő, vitatható helyzetbe hozni, mert ezzel az ítélkezés hitelessége kérdőjeleződik meg. A szervezet kiegyensúlyozott működésének úgyszintén nem tesz jót az sem, ha a lelkiismeretes és tisztességes hivatalvezetőnek kell azon tűnődnie, hogy hol az a határ, ameddig alapjogi sérelem okozása nélkül gyakorolhatja a szervezetirányítási jogosítványait.

Az ellentmondások generálása helyett bölcsebbnek látszik megkérdőjelezhetetlen és valódi problémakezelő megoldásokat választani, mert ezek növelik a bírósági szervezet elismertségét, az Alaptörvény tiszteletét, egyáltalán az államszervezet működésének hitelességét. Az átmeneti problémák kezelésére is működőképes megoldás a bíróságok közötti státusátcsoportosítás akár az ideiglenesen be nem töltött vagy nyugdíjazással, bírói tisztségről lemondással megüresedett álláshelyek terhére, amely nem jár érdeksérelem okozásával. A jelenlegi tempóban változó jogrend okozta, vagy más okból kialakult válsághelyzet beköszöntésekor ez persze kevés lehet. Arra az esetre viszont létrehozhatók bírói „szabadcsapatok”, olyan bírákból, akik arra a feladatra vállalkoznak és képesek, hogy a szorult helyzetben lévő bíróságokon kialakult helyzeten segítsenek. Amennyiben ezek létezésére, működési elveire, hatáskörükre és kompetenciájukra előre megismerhető szabályok vonatkoznak, aktuális alkalmazásuk pedig nyilvános, az nem sérti az Alaptörvényben rögzített alapjogokat, mi több, jogszerűen támogatja a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesülését.   

A tanulmány itt folytatódik

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szalaykor.blog.hu/api/trackback/id/tr45527844

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása