A tanulmány első része itt olvasható
IV. Reformot vagy modellváltást? Melyiket és mikor?
Az alapjogi lapszusok sora természetesen folytatható lenne, ám egy rövid – reformközpontú – tanulmány teherbíró képessége ebből a szempontból véges. A kialakult helyzetben elsősorban azon kell elgondolkodni, hogy melyik az a megoldás, amely a bírósági szervezet hosszú távú működése szempontjából a leghasznosabb és a legkevesebb sérelemmel jár az állampolgár oldalán.
Az megállapítható, hogy jelenleg a „joghoz való hozzájutás” körében a bíróságok – sem infrastruktúrájukat, sem működési feltételeiket, sem elhelyezkedésüket tekintve – nem tudják biztosítani a bíróság előtti egyenlőséget. Semmi nem mutat továbbá arra, hogy ezt a konfrontációt önerőből kezelni tudják, vagy, hogy belátható időn belül a problémák „önmaguktól” elcsendesednek.
1.
Az ésszerű gondolkodás azt mondatja, hogy a sok álreform és a semmittevés mentén elmúló évtizedek után a valódi reform elkerülhetetlen. Annak megvalósulásáig a bírósági szervezet pénznyelő automataként működik, s előbb-utóbb az állampolgári elégedetlenség csak a jelenleginél is jobban megterheli a szükséges változtatások kivitelezését, mert óhatatlanul közbenső tűzoltásra fogja késztetni az államszervezet működéséért felelősöket.
A törvény előtti egyenlőség jegyében ennek a reformnak mindenképpen része a bíróságok számának és elhelyezkedésüknek a változtatása. Ebben az esetben azonban nem feltétlenül expanzív megoldásokról van szó. Az arányos munkateherre vonatkozó bírósági adatokból világosan látszik: egyáltalán nem biztos, hogy Magyarországon ennyi bíróságra van szükség, illetve ott van szükség bíróságokra, ahol éppen működnek, ahogyan nem feltétlenül indokolt a státusok érintetlenül hagyása sem. A szervezeten belülről ez hatékonysági és költségvetési, valamint az arányos munkateherre vonatkozó problémaként jelentkezik, alapjogi szempontból viszont a bírósághoz való jutás, a tisztességes eljárás követelménye és a diszkrimináció tilalmának keretei között értelmezhető. Az alkotmányos szempontok és a szervezeti érdekek azonban ebben az esetben hibátlanul egybeesnek.
Átgondolandó az is, hogy a bíróságok új rendszerének kialakítása során a szervezeti felépítésnek a közigazgatási rendszer tagozódásához kell-e igazodnia. Az áttörés gondolata már felvetődött néhányszor, s a megvalósítás korábban is főként azért maradt el mert hiányzott a politikai akarat a kivitelezéshez. A közigazgatás és a bírói hatalmi ág működése közötti, a működés helyére vonatkozó „összhangzattani követelmény” alkotmányjogi szempontok alapján nem vezethető le, az inkább csak hagyománytiszteleten, semmint elváráson alapszik. A diszkrimináció tilalmából következően az viszont alapjogilag igazolható, hogy az állampolgár számára az egyforma feltételek közötti elérhetőséget közel azonos szinten kell garantálni.
A szétválasztás semmiben nem érinti a közigazgatási szervezet rövidebb vagy hosszabb távú tagozódását, akár marad a mostani járás és megye-rendszer, akár a régiós szisztéma nyer teret. Annak sincs köze a változáshoz, ha a közigazgatási rendszer feladat-kiosztási, ügyintézési metodikája a szubszidiaritás követelményeinek megfelelően az állampolgár szempontjából szintén kedvezően változik, s az ügyintézés egyes ágai közelebb kerülnek az érintettekhez. A gazdasági fejlődés szempontjából pedig az adott közigazgatási területen belül kialakuló két vagy több pólusú megoldásnak éppen, hogy élénkítő szerepe lehet, s ez járhat azzal is, hogy a kevésbé fejlett országrészek integrálása, szintre hozása előbb megvalósul.
Tekintve továbbá, hogy a bíróságok illetékességét mindig is a szervezeti törvények mellékletei határozták meg, annak nem kellett igazodnia a „járás határaihoz” (nem is igazodhattak, mert a kettőnek a száma nem feltétlenül kellett, hogy egybeessen), a megoldásban semmilyen elviselhetetlenül szokatlan nincs. Az igazságszolgáltatás további közreműködőire – így a rendőrségre, a nyomozási feladatok szintúgy állandó szereplőire: az adó- és vámhatóságokra – vonatkozóan mindig is külön jogszabályok határozták meg az egyes szervezeti egységek illetékességi területét, amelyek semmiképpen nem lehettek tekintettel a közigazgatási határokra. Valójában sokkal inkább az igazságszolgáltatás szereplőit kell közelítő rendszerbe helyezni, semmint a bíróságokat kiemelve, azok működési területét a közigazgatási területhatárokhoz igazítani.
A bíróságok számának, létszámának, elhelyezésének megváltoztatása nyilván nem lehet azonnal megvalósítandó célkitűzés. Ez többek között közlekedésszervezési áttekintést igényel, tekintve, hogy például a dualizmus korában megtervezett bírósági szervezet az ekkor épülő vasútvonalak rendszeréhez nagyon is igazodott (csakhogy ezeknek több, mint felét azóta elvesztettük). Nem mellőzhetők továbbá a népmozgalmi statisztikák és demográfiai előrejelzések adatai, a területszervezési célokra vonatkozó, a notifikációs szempontok, az iparosítási, szolgáltáltató-ipari fejlesztési stratégiák és lehetőségek felmérése, összekapcsolva más, fontos mutatók várható alakulásának elemzésével. Az ilyen volumenű változás részletes hatástanulmányokat igényel, és infrastrukturális kérdéseket is felvet. A reformnak ez lehet a végső állomása, így valószínűleg csak a hosszabb távú tervek között szerepelhet. Ám a vonatkozó koncepció kidolgozása sem történhet kapkodva, mert abból nem alakulhat ki a szervezeti működést érintő, mélyrétegeiben szilárd alapokra helyező reform. A tervezés pedig azért is megkezdendő, mert sokáig már nem kerülhető el az elektronikus ügyintézésre történő teljes átállás, s az annak kivitelezése során irányadó szempontok is összesimítandók a szerkezeti változásokkal.
A megoldás nem expanzív abban az értelemben sem, hogy nem drágítja aránytalanul a rendszer működését. A reformnak mindenképpen része kell legyen ugyanis a kiszolgáló egységek költségeinek csökkentése. Nem indokolt minden szervezeti egységhez önálló kapacitású bérhivatalok, külön személyzettel működő raktár jellegű bázisok (gondnokságok, bűnjelkezelők, stb.) hozzárendelése, ezek részben egységesítve, bázis alapon gazdaságosabban működtethetők.
Szorosan ide tartozik az akut problémává vált Fővárosi és Pest megyei törvényszék helyzetének megoldása. Ez a végkifejlettel aligha köthető össze, mert ez a két bíróság nem csupán permanensen küszködik az összeomlással, de helyzetük aránytalanul megterheli az ország valamennyi bíróságának működését, így rövidtávon megoldandó feladat. Az összekapcsolás nem is szükségszerű, mert – ahogyan a közigazgatás is külön kezeli a Főváros helyzetét – ugyanúgy világosan látszik, hogy sem a jogalkotást, sem az igazgatást nem lehet e két bíróság semmilyen más szervezeti egység állapotához, működéséhez nem hasonlítható (még egymáshoz képest is csak részben azonos problémákat indikáló) nehézségeivel megterhelni.
Az országos reform kivitelezésével ugyanakkor célszerű bevárni az eljárásjogok alakulását. Az utóbbi két évtized egyik tanulsága, hogy nem az eljárásjogokat kell igazítani a bíróság szervezetéhez, hanem a szervezetnek kell képesnek lennie az igazságszolgáltatási feladatok hatékony kiszolgálására. Ebből a szempontból nem közömbösek a hatásköri, illetékességi szabályok, illetve az sem, hogy melyik ügyszakban hány bírósági szint működése szükséges, s ügyszakonként ez is igényelhet eltérő kapacitást.
2.
A szervezeti rendszerek változásait, nagyívű átalakulásukat többnyire a szociológiai „kényszerek” idézik elő. Ez igaz volt a korábbi modellváltásra is, s ma is van ilyen kényszer. Azok a problémák, amelyek az OIT fennállásának időszakára is korábbról mentődtek át, illetve amelyek ebben a korszakban „megszülettek”, csaknem változatlanul kísértenek bennünket.
A nemzetközi szervezetek által szorgalmazott átláthatóság, hatékonyság, számonkérhetőség, továbbá a kiválasztási rendszer követelményei tekintetében fennálló problémák körében semmi nem változott, ahogyan a jogegységesítést szolgáló, az ítélkezési gyakorlat elemzésére vonatkozó kívánalmak megvalósítása is éppen csak hogy elkezdődött. A bírák mentális függetlenségének kiépítését vagy a meglévő elemek erodálását megakadályozó készletek sem bővültek és nincs látványos előrelépés a képzés, a kitekintő oktatás terén sem.
A korábbiakhoz képest azonban jelenleg van egy ennél súlyosabb kényszer: a függetlenség intézményes, alkotmányos biztosítékainak helyreállítása, legalább a korábbi szintre történő gyors felhozatala, a hatalommegosztás elvén esett csorbák kiköszörülése, a Velencei Bizottság és a Tavares jelentés által felemlített további követelmények teljesítése, – lényegében a bíróság, mint önálló hatalmi ág alkotmányos szerepének helyreállítása.
A szervezetirányítás tekintetében is vannak gyorsan orvosolandó alkotmányos vetületek: a testületi döntések rendszerének helyreállítása, az igazgatási és szakmai vezetés „újra-elhatárolása”, a kinevezési rend eshetőlegességeinek és átláthatatlanságának kezelése.
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása nélkül valódi, a bíróságok és külső szereplők érdek-összehangolásán és együttműködésén alapuló reformba bele sem lehet kezdeni. A bíróságok részéről a reformhoz tárgyalópartnerek kellenek, ám az roppant kedvezőtlen hatást keltene, és nem hozna sok eredményt, ha ezek egyszemélyi vezetők lennének.
A bíróságok működését nem lehet sem szüneteltetni, sem felfüggeszteni, s tevékenységük nem helyettesíthető. Rövidtávon tehát feltehetőleg nem lehet elkerülni egy újabb modellváltást, alkotmányos kényszer okából. Ez kedvező fordulatnak nem minősíthető, de aligha hárítható.
3.
Kérdés azonban, hogy milyen megoldásokat kövessen a bevallottan átmeneti megoldás.
Az látható, hogy az OIT az eredeti formájában nem vált be, működését sok-sok averzió kísérte, abban végül maguk az önigazgatást erőteljesen támogató bírák is csalódtak, a bíróságok társadalmi presztizsét pedig működése alatt nem sikerült a kívánt mértékben növelni. Ennek talán az is oka lehetett, hogy a bírósági szervezet a testületi döntéshozatalban korábban nem szerzett kellő gyakorlatot, s így a bírói kar nem mindig mérlegelt jól a testület bíró tagjainak – egyébként a demokratikus deficittel csak hellyel-közzel megterhelt – jelölése és választása szakaszában sem.
Végképp nem tudott magas szintre jutni a költségvetési, gazdálkodási terület, aminek ismét csak több oka van. Bár a bíróságok megharcolták, hogy a költségvetésben formálisan pozícionálják a szervezetet, azt már nem tudták elérni, hogy a mindenkori költségvetés elfogadása során reális, a tűzoltást és a kármentést szolgáló tételek mellé komoly fejlesztési hozzájárulásokat kapjanak. Őszintén szólva méltatlan is volt a mindenkori „piaci alkudozás”, ami a bíróságok és a parlament/pénzügyminisztérium között folyt, s amibe pozíciójánál fogva involválódott az OIT elnöke, alias a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Az okok között megemlítendő az is, hogy az OIT bíró tagjai sem gazdászok voltak, a nem bíró tagok úgyszintén távol álltak a gazdálkodás érdemi követelményeinek megközelítéstől. A Hivatalnak volt ugyan erre szakembergárdája, de azzal az OIT, mint testület nem talált hangot, annak – rövid időszakot kivéve - nem is volt külön gazdasági-manager vezetője, s így a költségvetési egyeztetés a szintén nem gazdász hivatalvezetőre maradt.
Elsősorban a gazdasági/gazdálkodási meddőség szülte újra azt a – szárba nem szökkent – gondolatot, hogy az OIT tagjaként jelenlévő miniszter új szerepkörben jelenjen meg, s akként vegyen részt a testületi munkában, hogy a bíróságok üzemeltetésért közvetlenül viselje a felelősséget. Ez a cohabitation azonban egyfajta vegyes igazgatási modellt feltételez, osztott hatáskört a bírói testület és az igazságügyi kormányzat között.
Kétségtelen tény, hogy van ilyen modell több országban, igaz, a miniszteri közreműködés esetköreit és mélységét tekintve azok egyike sem hasonlít a másikra, mint ahogyan nem ritka a hatáskörök újraelosztása sem. Azt is figyelembe kell továbbá venni, hogy a bírói hatalmi ág működése szempontjából legfontosabb kérdés: a bírói függetlenség tiszteletben tartása körében eltérőek a demokratikus hagyományok melletti elkötelezett kiállás eszközei, más-más a bírói kar mentális függetlenségének állapota, s az sem mellékes hogy ennek megőrzésében hol, milyen más alkotmányos intézmények vesznek részt, milyen sikerrel. (Németországban például a külső igazgatás részeként a miniszter feladata a bírói függetlenség biztosítása, ám az is tény, hogy az ezt érintő legkisebb, távoli veszély esetén a Német Alkotmánybíróság – a függetlenség legerősebb bástyájaként – teljes fegyverzetben fellép annak védelmében. Döntéseit a mindenkori kormányzat tiszteletben tartja, s fel sem merül, hogy alkotmánymódosítással hárítsa el annak következményeit. Nálunk a tapasztalatok minden téren ezzel ellentétesek, s a számításból ezt nem lehet kihagyni. )
Akkor, amikor a reform igényének kiváltó oka éppen a jogállamiság helyreállítása iránti kényszer, a vegyes szervezeti modell elfogadottsága – szükségképpen – csekély, a külső igazgatási modell teljes mértékben elutasított, s kimondottan felerősödik a hatalmi szeparáció iránti igény. Ez pedig csak az önigazgatás újratervezésével teljesíthető. Sikeres reformot pedig sem annak közvetlen érintettjei (a bírák), sem az elvileg outsiderek (akik bármikor ügyféli pozíció révén érintettek lehetnek) azonosulása nélkül sem előkészíteni, sem kivitelezni nem lehet.
4.
Az már nem lehetetlen feladat, hogy az újratervezés során a korábbi sikertelenség ismert okait kiküszöböljük, s az időleges, de a reform alapját és kiindulópontját jelentő modellbe erre vonatkozó biztosítékok kerüljenek.
Az önigazgató modell lényeges eleme, hogy – mivel a bírói hatalmi ág nem önlegitimáló, a legitimációs pályát ennek során biztosítani kell. Erre nem nagyon van más lehetőség, minthogy egyes igazságszolgáltatási tisztségviselők és a bírák választásában/kinevezésében a közvetlen vagy közvetett legitimációval rendelkezők szerepet kapjanak. A bírák esetében nem lehet megkérdőjelezni a köztársasági elnök jelenleg is meglévő szerepét. Az azonban javasolható, hogy a bírósági szervezet első számú vezetőjének, a Kúria elnökének a kinevezése is az ő kezébe kerüljön, a jelölés joga pedig átszálljon az önigazgató testületre. Ezzel a pártpolitikai befolyás a lehetséges legnagyobb mértékben kizáródik, ám egyúttal megteremtődik a kölcsönös együttműködés és ellensúly a Kúria és a testület között, ami hiányzott a korábbi önigazgatási modellből.
A Kúria profiltisztítása sem megkerülhető ugyanis; arról az igazgatási hatáskörök olyan értelemben leválasztandók, hogy az elnök ne vegyen részt az önigazgató bírói testületben. Ebben az esetben nem esik kifogás alá, ha a Kúria önálló, elkülönült igazgatást folytat, s túlsúlya az elnökén keresztül sem jelenik meg a testületi igazgatásban. Az a legfaramucibb megoldás volt, hogy a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) kívül maradt az OIT igazgatási hatáskörén, de elnöke – kettős pozíciója révén - első számú vezetőként közvetlen és kiemelt hatást gyakorolt minden más bíróságra, a teljes bírósági igazgatásra. (Ez adott esetben komoly akadálya egyébként a szolgálati bíróság alkotmányos működésének is, mert ilyen befolyás mellett a pártatlanságot ténylegesen sem lehet garantálni, de annak látszata mindenképpen sérül, ha a Kúria elnöke többesen pozicionált az alap-igazgatásban.)
Az önigazgatás csak akkor működik, ha az egyszemélyi és a testületi hatáskörök differenciált rendszert alkotnak. Azt az alkotmányos képtelenséget, hogy a hivatalvezető az önigazgató bírói testületnek valójában feljebbvalója, a fejéről a talpára kell állítani, s a hivatal előkészítő, kiszolgáló szerepét kell visszaállítani. Ezzel párhuzamosan megváltozik az Országos Bírói Tanács (OBT), vagy azzal egyenértékű, szerepét jobban azonosító, más elnevezésű bírói testület státusa, mert mindazon igazgatási jogkörök hozzá telepítendők, amelyek nem a hivatal működésének adminisztrációjával kapcsolatosak: a bírák kiválasztása, jelölése, státusuk megváltozása, a bírósági igazgatási és szakmai vezetők kinevezése, hatáskörük és felelősségük elhatárolása, ellenőrzése, stb.
Az sem szokásos és nem is hatékony eljárás, ha a mindenkori hivatal vezetője felett testület gyakorol munkáltatói jogokat. Ebben az esetben törik az irányítói hatáskörből adódó – minden igazgatási jogviszonynak sajátját képező – utasítási, feladatkiosztási jogkör, képlékeny a számonkérhetőség és ellenőrzés, az ügymenet pedig lelassul. Így racionálisan legfeljebb az jöhet számításba, hogy az OBT elnöke látja el ezt a feladatot, aki viszont elsődlegesen az OBT-nek, mint testületnek tartozik felelősséggel, ellenben az OBT a bírák előtt felelős a tevékenységéért – azaz van folyamatos ellensúly a rendszerben.
A hivatal vezetőjének jelenlegi pozicionálásakor többek között voltak olyan érvek is, hogy a bírósági szervezeti rendszer működtetése folyamatos jelenlétet és egész embert kíván. Ez igaz. Másodállásban nem lehet több ezer embert „igazgatni”, egy önálló hatalmi ág működését napi szinten szervezni, s ezen közben együttműködni a további hatalmi ágakkal, valamint lereagálni a más, adott esetben országos hatáskörű szervek, alkotmányos ellensúlyok oldaláról érkező igényeket, kezelni a társadalom, az ügyfelek oldaláról érkező konfliktusokat. Ebből azonban még nem következett a jelenlegi megoldás. Testületi önigazgatás esetén ez úgy oldható meg, ha az OBT választott elnöke ezt a feladatát főállásban látja el, működésében szünetelő bírói tisztsége megtartása mellett.
A testület az elnökön kívül a szintúgy a bírák által választott tagokból és a külső kontrollt biztosító szereplőkből állhat. (A testület felállításkor nem árt tekintettel arra, hogy páratlan szám mellett kerülhető el az elnöki szavazat intézményesítetten duplikációs értéke.) A korábbiakhoz képest megemelt létszám támogatja az összefonódások elkerülését, mert eleve létszámarányosabbá és kevésbé területfüggővé alakítja a testület összetételét, különösen abban az esetben, ha passzív választójoga sem a bírósági igazgatási vezetőknek, sem a szakmai vezetőknek nincs. Az utóbbi révén sokkal inkább előtérbe kerül a bírói – országrész-semleges – érdekképviselet, mint ha az önigazgatás felelős szerve a mindenkori bírósági vezetők – egyébként ettől függetlenül bármikor létrehozható külön – tanácskozó testülete lenne. A vezetői értekezletek intézményesített rendben is működhetnek, az önigazgató testület melletti tanácsadó szerepük kimondottan hasznos lehet, de a vezetőknek is érezniük kell az ellensúlyt és meg kell tanulniuk, hogy intézményesített, össz-szervezeti kontroll alatt állnak. Pontosan az e tekintetben meglévő ellensúly hiánya tette kevéssé hatékonnyá az OIT tevékenységét, mert az omnipotencia szükségképpen, minden rendszerben a problémák megközelítésére vonatkozó egyoldalúságot szül, az omnipotens vezetők esetében pedig adott szervezet egészének működésében a hatékonyságromboló együttható erősödik fel. (Ez több is, mint korporatizmus.)
A korábbi rossz tapasztalatok indokolják annak megfontolását is, hogy a testület tagjai rotációs rendszerben lássák el feladatukat, melyre a hat évre választott testület esetén, három évenként meghatározott részarányban kerülne sor. A korporativizmus kivédése elviselhetővé teszi azt a gondolatot is, hogy – meghatározott ideig – nincs újraválasztási lehetőség, s ezzel szintúgy objektíve közelebb kerülünk ahhoz, hogy az egyes országrészek arányosan vegyenek részt a mindenkori igazgatási, irányítási feladatok ellátásában. Ennek a haszna kettős. Egyrészt a bírói szervezeten belül nő a hitele a legfőbb önigazgató testületnek, ha annak munkájában való egyenlő részvételre mindenkinek nő az esélye, másrészt ez „megbontja” azokat az összefonódásokat is, amelyek nagyon sokszor „országrészek” hosszú távú kirekesztettségét eredményezték. Korábban e két (hiányzó) tényező együtthatója, a vezetői omnipotenciával együtt, mérhetetlenül rombolta az önigazgatás első számú letéteményesének működőképességét, elfogadottságát, és hatékonyságát. Az ellensúlyok rendszerében nem utolsó szempont az sem, hogy a vezetői omnipotencia elenyészésével és a rotáció biztosította vérfrissüléssel mérhető arányban csökken minden típusú összefonódás esélye, de még annak reális látszata is. A korábbi rendszer másik rákfenéje az volt, hogy idővel a szervezeten kívül és belül elolvadt a hit és a bizalom abban, hogy az önigazgatással bármi változott volna a külső igazgatás befolyását illetően. A belső működést és a külső kapcsolatokat érintő anomáliák kiváltották, hogy a szervezeten belül létrejöttek atípusos egyesületi jellegű formációk, vagy „láthatatlan, de az ellensúly igényével fellépő esetleges érdekközösségek” – ami az igazgatáson kívül nemigen tett jót a szakmaiságnak sem. A bíró legfontosabb feladata az ítélkezés, ettől nem vonhatják el igazgatási anomáliák, s az önigazgatás értelmének egyik alappillére éppen az, hogy közelről, belülről a valóság talaján állva a szakmai tevékenységhez nyújt szervezett segítséget.
A külső szereplők között elkerülhetetlen az igazságügy-miniszter jelenléte, mert az együttműködés érdekében közvetítő szerepkört a végrehajtó hatalom irányába továbbra is létre kell hozni. Tag lehet továbbá a Magyar Tudományos Akadémia (IX. osztályának) küldötte, aki a tudományos közélet értékeinek közvetítőjeként kedvező hatást gyakorolhat az igazgatási feladatok alakítására is, tekintve hogy maga az igazgatás is külön szakma, és közben a szakmai tevékenység mindenkori alakulásának is szószólója, indikátora és segítője lehet. Nehezen kerülhető meg, hogy a bírói hatalmi ág ne legyen kapcsolatban az Országgyűléssel, de nem az eddig szokásos módon. Az önigazgató testület rangjának és komolyságának az felel meg, ha az Országgyűlést közvetítő szerepben az igazságszolgáltatási ügyekben hatáskörrel rendelkező állandó bizottság elnöke képviseli. Ennek az az előnye, hogy a bírói szervezet működéséről a másik hatalmi ágban közvetlenül csak ő „vonható kérdőre”, semmilyen további „beszámolási rendszer” nem szükséges és egyébként legitim módon nem kreálható a rendszerbe. Az együttműködésben megfogant kölcsönös igényeknek azonban mégis lenne felelős és látható közvetítője. A Magyar Ügyvédi Kamara elnöke – mint külső szereplő – az igazságszolgáltatással a minden ügyszakban szükségképpen jelen lévő, független ügyvédek tapasztalatait összegyűjtve hívhatja fel a figyelmet a javítandó hibákra, nehézségekre, s elsősorban a szakmai igényeket képes összegezve közvetíteni. Az már más kérdés, elsősorban a sarkalatos törvényekre tartozik, hogy a külső szereplők pontos feladat- és hatáskörét – szemben a korábbiakkal – rögzíteni kell, mert ezzel kijelölhetők a kompetencia határok is, és legitimálódik a szerepük. (Az a korábbi álláspont, mely szerint a külsősök általában véve a társadalmi igények közvetítői, illetve a társadalommal való kapcsolattartás hordozói, még szociológiai szerepkörnek is gyatra, hitelessége pedig jelenleg nulla, vagyis ezen jócskán túl kell lépni.)
Szemben a korábbiakkal, az azonban semmiképpen nem indokolt, hogy a legfőbb ügyész is a testület tagja legyen. Ha az ügyészség kormány alá rendelt, akkor ez már eleve kormányzati túlsúlyt jelentene, ha pedig önállóságát megőrzi, akkor az autonóm működés mellett szerepe éppen azért túldimenzionált. El kell szakadni attól az ötvenes évek elején (1953-tól) a törvények szintjén is meghonosodott és sokáig az igazságszolgáltatás valamint az eljárásjogok működését közvetlenül is mérgező téveszmétől, hogy az ügyészség valamiféle „egzakt általános törvényességi-társadalmi ellenőr”, akit viszont nem ellenőriz senki, amelynek „ott a helye egyszerűen törvényességi szempontból” minden szervezeti szegmensben. A bíróság és az ügyészség együttműködése az igazságszolgáltatás keretén belül, a konkrét ügyekben valósul meg. Ennek lehetnek magasabb szintű szakmai dimenziói, amelyekhez lehet akár szabályozott szakmai együttműködési formákat is találni, de erre nem az önigazgatás keretén belül kell sort keríteni.
Kérdésként marad a gazdálkodási feladatok ellátása, a bírósági épületek üzemeltetése, a fejlesztés, az informatikai ellátás, stb. kezelése. Ez is megoldható azonban. A végrehajtó hatalommal (de akár a parlamenttel is) köthető olyan, nyilvános stratégiai megállapodás, amely anyagi téren pontosan meghatározza a minisztérium/a miniszter „üzemeltetési” felelősségét, a költségvetés felelősségét. S hogy ez ne csupán „írott malaszt” maradjon, illetve a harmadik hatalmi ág is felelősséggel ennek részese legyen: a dokumentum országgyűlési határozatba is foglalható. Ennek előnye lehet a tervezhetőség, akár évekre lebontva a hosszú távú szerkezeti átalakítás, annak egyes lépései, s ez biztosítja, hogy erre a források garantáltak, illetve hatékonyan arra (és csak arra) felhasználtak. Ebben a megállapodásban a költségvetési gazdálkodással való együttműködés előre lefektetett elvek és éves keretszámok mentén folyik, a napi feladatokat pedig nem jogászok, hanem a hivatal alkalmazásában álló szakemberek látják el. Az önigazgató szervezet ilyen garanciák mellett képes arra is, hogy célra rendelt uniós forrásokra pályázzon, amelynek mindig része a megfelelő önrész rendelkezésre állása.
A kölcsönös biztosítékokkal ellátott rendszer alkalmas lehet hosszú távú reformok kidolgozására, s demokratikus deficitek nélkül kezelheti a bíróságok szervezeti, szakmai irányítását, továbbá a bírósági szervezet valamennyi szintjével, így a Kúriával is, valamint a potens hatalmi ágakkal együttműködve készítheti elő azt a hosszú távú reformot, melyben az igazgatás működési terepe és mikéntje is átalakul. Ez lehet a bírói függetlenség töretlenül eminens biztosítéka.