Az Alaptörvény negyedik módosításának parlamenti sikere nem jelenthetett senki számára igazán meglepetést. A belföldi és külföldi visszhang is megfelel a várakozásoknak, talán csak egyes külföldi reagálások hangvétele tekinthető – ha váratlannak nem is – szokatlannak.
Egy törvény – mint szellemi alkotás – belső értékei okán is képes szakmai érdeklődést kiváltani. A hozzáértő számára örömforrás lehet az, hogy a jogalkotó hogyan ragadja meg gondolatilag a szabályozás tárgyát, miként azonosítja a szabályozandó problémaköröket, a megoldási lehetőségek milyen választékát ismeri fel, milyen meggondolás szerint választja ki a kívánatos (és ezért elfogadott) megoldást. Sajnos, a tömegtermelésre berendezkedett hazai törvényhozásunk ontja ugyan a törvényeket, de ritkán szolgál olyan alkotásokkal, amelyek minőségi erényeik okán örömforrásul szolgálhatnának.
Az Alaptörvény 2011.-ben alkalom lehetett volna arra, hogy a magyar törvényhozás csúcsteljesítményeit idéző mű jöjjön létre. Az eljárás azonban sokak szemében inkább politikai show-műsorrá fajult és a mű – mint jogi produktum – fércmunka. Az a tény, hogy két éven belül immár negyedik alkalommal módosították, kétségessé teszi azt is, hogy létrehozói sikeresnek tekintenék, így senkinek nem válik a dicsőségére. Egészen biztos, hogy az immár többszörösen átírt jogszabályt nálam sokkal avatottabb alkotmányjogi szakemberek tüzetesebben is elemzik majd. Mint magyar állampolgár és mint jogász, bár nem vagyok alkotmányjogi specialista. kötelességemnek tartom, hogy véleményemnek – ha műfajilag nem is alkotmányjogi tudományos értekezésként – hangot adjak.
